Zsó meséi

„Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben. Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.”

Pilinszky János

 

Örök emlék

 

Nem tudom mi történt velem. Néztem egy filmet, egy romantikus klasszikus darabot, amit már ismertem, mert unos-untig játszotta már minden adó, és egyszer csak belém hasított valami régi emlék, amikor a filmben az ifjú pár megfogta egymás kezét. Kedvesen, bizalmasan, szeretettel. 

Mert mi is így fogtuk egymás kezét egykoron, ugyanilyen kedvesen, bizalmasan – és végtelen szeretettel. Szerettünk kézen fogva járni, és soha nem éreztük  túlzásnak. Az első szerelmes délutántól kezdve 38 éven át nem untuk meg. Soha nem éreztem megszokásnak, mindig örültem az apró kezecskét tudni az enyémben. 

Ő is szerette és igényelte is ezt, e mások számára nem feltűnő, de számunkra nagyon fontos és kifejező összetartozás-érzést. Ő nem volt olyan, aki a szeretetét - ha kell, ha nem – hangsúlyozta, és ritkán mondta ki azt is, hogy „szeretlek”,  de naponta kifejezésre juttatta, éreztette velem, hogy ez így van, hogy minket csak a halál választhat szét. Szét is választott, pedig mindig arra vágytam, – még beszéltünk is róla – hogy milyen jó lesz majd egymás kezét fogva megöregedni, együtt botorkálni az úton...

Szóval, mi mindenhova együtt mentünk, fogtuk egymás kezét, s bennem semmi aggodalom nem volt a jövendő iránt, mert értékeltem, hogy milyen jó nekem!

Egyszer elmondta, hogy nagyon tetszik neki a kezem. Keskeny tenyér, hosszú ujjak. Szépnek találta. Neki kicsiny, de arányos keze volt, és nagyon belesimult az enyémbe. 

A mi - kéz a kézben való - együtt járásunk nem csak fizikai érintés volt, mert a kezünkkel együtt a lelkünk is összeért...

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

József Attila: A Dunánál (részlet)

Élet

 

Szép kép néz felém:

az arcról bánat suttogja gyötrődés imáját

a szem már mindenen átnéző üveges céltalanság,

kezéről a munka megfáradt ráncos igaza kiált...

 

Elmúlást idéz a sötét tónusú kép,

és fogalmazgatom hogy nekem ez mit ér:

eszembe hozza, hogy a küzdés igazsága,

élted boldogsága elmúlik,

elviszi az idő rusnya szárnyalással,

elviszi folytó, tömény suhogással.

 

Te is leszel fáradt,  

mindenen átnéző üveges szem,

tekintet révült pillantása te leszel.

Benne lesz mindened:

minden földi célod

és némely dicsőséged.

 

Tömeg számodra már nem akadály,

átnézel rajta, mint más a szitán.

Kezed ránca vezérli agyadat,

fájdalom szorítja össze fogadat,

görcs szorítja testedhez lábadat.

Egyedül vagy,

s elveszted testi önmagad.

 

Ám üveges szemed már lát:

átlát az életen,

túl messzi óceánokon,

a világon és a mindenségen,

a felfoghatatlant

egy pillanat alatt megérted.

Átlátsz a sötét éjszakán,

átlátsz már az álom határán:

korlátoktól szabadult ember leszel,

minden a tiéd,

vagy minden elveszett!

 

 

Az üveges szem bennem

harmóniává olvad át,

de kép marad az arc,

ha ember is talán.

...

 

 

Több, mint ötven éve így láttam bele

az elkerülhetetlen emberi jövőbe,

s most folytatom úgy,

mintha mindez tegnap lenne,

mert nem változtam semmit

az elmúló, rengeteg időben:

 

Igen, az az arc az enyém is ma már,

és tudom azt is, hogy mi vár majd reám:

az én éltem is harmóniává olvad át

és átlátok majd a sötét éjszakán.

 

Mögötte ott a dicsőség fénye már,

nem az enyém, de érzem, hazavár.

Kezembe veszem gyarló, földi életem,

elé teszem félve,

(büszke nem lehetek),

mert nincs benne érdem,

semmi, semmi sem.

 

Bár nekem nincsen érdemem,

volt, aki értem szenvedett,

ezért bizton  tudom és hiszem,

hogy a bárányfelhő mögött

ott van a kegyelem!

 

 

Ősz van már
Füstöt kerget szét a szél
Ősz van már
Száraz levelet küld felém

Itt ülök a szobám ablakában
És figyelem,hogy múlik az élet

Ősz van már
Ősz van már

/Szörényi Levente/

Ebben a hosszú, gyakran lehangoló, csendes bezártságban minden erőfeszítésemmel igyekszem meglátni mindazt, aminek örülhetek.  Számbaveszem azt a sok szépet, és jót, amivel elhalmozza Isten a minket  körülvevő világot.  A nap egyre melegebben simogatja a Balaton ezer színben ragyogó, tavaszi illattal és hangokkal megtöltött vízi világát. A kert is éled, sarjad a fű, készülök a kerti munkákra.  Rácsodálkozom az éledő természetre, a tavaszi megújulásra.

Igen. Vannak bajok, nehézségek, könnyek.  Van nyomorúság, fájdalom, amikor megbillen a felhőtlennek tűnő egyensúly a személyes és a világ baja, a sűrűsödő gomolyfelhők felett.   Minden változik, minden esetleges, de  semmi sem reménytelen!  Van egy stabil, egy  sziklaszilárd ebben az ingoványos, bizonytalan világban, van bátorító,  előremutató, megváltó igéretünk.  Ez ad erőt, ez ad reményt a holnap felé.

Derűs, szép tavaszvárást kívánok Mindnyájunknak.